Út Trianonig

A XX.század elején az Osztrák-Magyar Monarchia etnikai és vallási szempontból Európa legszínesebb állama volt. 1910-ben, az 51,3 millió fős összlakosságból mintegy 10 millió volt a németek és ugyanannyi a magyarok száma, azaz a lakosság kétharmadát nem az államalkotó etnikumok tették ki. A magyarok elsősorban a történelmi Magyar Királyság középső részét lakták,s a Horvátország nélküli országrész lakosságának mintegy 51%-át alkották. A román, szlovák, szerb nemzetiségi törekvések már az 1800-as évek második felében érződtek, de a dualizmus évtizedei alatt a magyar körök csak a legszükségesebb engedményeket adták meg nekik, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban folyamatosan alacsonyan tartották arányukat.

Az első világháború alatt a Monarchia haderejének kifogásolható teljesítménye kapcsolatban volt etnikai sokszínűségével. A nemzeti érzelmű szerbek között sokan inkább az anyaország területén élőköz kötődtek, mintsem a dualista államhoz. A csehek sem akarták vérüket ontani a monarchiáért, ezért egész csapattestek tették le a fegyvert, főleg az oroszok előtt. A háborús évek alatt aktivizálódtak a Monarchia önálló anyaállammal nem rendelkező nemzetiségei is. Az antantnak 1915 áprilisában Olaszországot, egy évvel később pedig Romániát is sikerült az oldalára állítania az Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatos területi követeléseik teljesítéséért cserébe. A központi hatalmak kontinentális hegemóniájától tartva a britek egy szilárd délszláv államszövetséget kívántak létrehozni a dualista állam helyén.

A Padovában 1918.november 3-án aláírt fegyverszüneti egyezmény külön nem rendelkezett Magyarország területi integritásáról, mindössze a Dráváig kijelölt területek kiürítését írta elő. Károlyi Mihály egy küldöttség élén Belgrádba utazott, ahol november 13-án egy 18 pontos katonai konvenciót írtak alá d'Esperey tábornokkal (balkáni antanthaderő főparancsnoka). A második fegyverszüneti egyezménynek is tekintett dokumentum értelmében hazánk csak 8 hadosztályt tarthatott fegyverben, az antant jogot nyert az ország stratégiai pontjainak tetszőleges megszállására is.
Bővebben itt:
Belgrádi egyezmény 

Károlyi Mihály

Louis Franchet d’Espèrey
Clemanceu, Franciaország miniszterelnöke azonban elmarasztalta tábornokát, amiért egy nemzetközileg el nem ismert állammal kötött fegyverszünetet, mialatt a környező államok folytatták a színmagyar területek bekebelezését. A belgrádi egyezmény aláírása után a szerbek és a románok napok alatt felvonultak a megállapított demarkációs vonalakra. Október 29-én a zágrábi országgyűlés kimondta Horvátország elszakadását. December 1-én a felkínált autonómiával elégedetlen erdélyi románok gyulafehérvári nemzetgyűlésükön kikiáltották az uniót a királysággal. December 12-én a román hadsereg a belgrádi megállapodást felrúgva megkezdte a bukaresti szerződésben megígért területek bekebelezését. Az antant érvénytelenítette a belgrádi egyezményt, december 3-án jegyzékben követelte a Felvidék kiürítését. Károlyiék, ütőképes fegyveres erő hiányában nem tudtak szembeszállni a támadókkal.

George Clemanceu

Magyarország kiszolgáltatottságát látva a csehek, románok és szerbek a lehető legtöbb terület elszakítására törekedtek, 1918 végére több helyen is átlépték a Belgrádban meghúzott ideiglenes határokat. 1919. január 29-én véres utcai harcok bontakoztak ki Balassagyarmaton a várost önkényesen megszállt cseh légió alakulatai, és az uralmuk ellen fellázadt polgárok között. A legújabb-kori magyar történelembe csak csehkiverés néven bevonult fegyveres felkelés során a balassagyarmatiak a közelben állomásozó és hazájukhoz hű honvédalakulatok segítségével kiverték a megszálló cseh legionáriusokat a városból, és az Ipolyon túlra kergették a basáskodó megszállókat.
Bővebben itt:
Balassagyarmati felkelés

1919 március 20-án Károlyi átvette Ferdinand Vix alezredestől (az antant fegyverszüneti bizottságának a vezetője) azt a jegyzéket, mely az új, keleti demarkációs vonalakat állapította meg.
Vix-jegyzék

A Berinkey-kormány nem vállalta a jegyzékben foglaltak elfogadását, sem elutasítását, ezért lemondott és a hatalmat, valamint a döntés jogát átadta a szociáldemokratáknak, akik a kommunistákkal együtt kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot.
Kun Béla, külügyi népbiztos tudatta, hogy kész tárgyalásokat folytatni Magyarország határairól, ám a megbeszélések kudarccal végződtek, ezért Párizsban aktivizálódtak a katonai beavatkozás hívei. Április 15-én a román  hadsereg általános támadást indított, melynek következtében hamarosan fel kellett adni a Tiszántúlt is. Francia csapatok vonultak be Makóra, Hódmezővásárhelyre, miközben a Kárpátalját megszálló cseh-szlovák csapatok Munkácsnál egyesültek a románokkal. A kilátástalan körülmények láttán a forradalmi kormányzótanács augusztus 1-jén benyújtotta lemondását, a népbiztosok többsége külföldre menekült.
Augusztus 3-4-én a románok bevonultak Budapestre, a Tiszántúlon katonai kormányzást vezettek be. Budapesten a románok rekvirálásba kezdtek, vagonszámra szállították Romániába a mozdítható értékeket, termékeket, gyár berendezéseket. 
Krónika-Képek a megszállt Budapestről

Az antant ekkorra már több legyőzött állammal is megkötötte a békeszerződést,s mihamarabb rendezni akarta a "magyarkérdést" is. Budapestre küldte Sir George Russel Clerk tábornokot, aki eredményes megbeszélést folytatott Horthy Miklóssal egy koalíciós kormány létrehozásáról. A megállapodás létrejötte után a román csapatok novemberben megkezdték az Észak-Dunántúl, A Duna-Tisza köze és a főváros kiürítését. 1920 áprilisában a Tiszántúl is felszabadult.

A magyar küldöttség ekkor már hetek óta Párizsban azon dolgozott, hogy megpróbáljon enyhíteni a rendkívül szigorú békefeltételeken.....
Mint tudjuk, eredménytelenül

Április 4 - Egy legyőzött ország szenvedései

Korabeli propagandaplakát

"Az elfoglalt területekre a győztes most a saját társadalmi rendjét is rá fogja kényszeríteni. Mindenki a saját társadalmi rendjét vezeti be mindenütt, ameddig csak seregei eljutnak. - mondta Sztálin a 2.világháború vége felé közeledve.
1950-ben, a Sztálin által meghatározott időpontot, április 4-ét nyilvánították állami ünneppé, azaz a "Felszabadulás napjává". 1945. április 4. Magyarország német csapatoktól való megtisztításának a Sztálin által kitűzött időpontja volt, a katonai terv szerint ennek Nemesmedvesnél kellett volna megtörténnie. A történelmi adatok szerint azonban ezt a határidőt nem tudták tartani, mivel több ponton erősebb ellenállásba ütköztek a vártnál. A késés végül több mint egy hetes volt, Magyarország területét az összefüggő szovjet arcvonal április 6-7-én, az utolsó német egységek április 13-án hagyták el Pinkamindszentnél. Ennek ellenére az eredeti katonai terv szerinti dátumra került az ünnepnap, és 1990-ig a magyar tankönyvekben is ez szerepelt. Kutatások szerint a magyarországi harcok utolsó halottja egy 17 éves lány volt 1945. április 12-én.

Mit is kellett "ünnepelni", közel 40 éven át, minden évben?
Hazánkat a megszálló Vörös Hadsereg katonái hónapokig dúlták, rabolták, pusztították és erőszakolták 1944 őszétől 1945 tavaszáig (és egyes esetekben még tovább is). Magyarország területére érkező hadseregek létszáma hónapról hónapra nagyobb, 1945 tavaszára már közel fél milliós katonáról beszélünk. Az ország területén átvonuló, áthaladó szovjetek létszáma a történészek szerint 1,5 millió volt.

A győztes mindig több kilengést enged meg magának, mint a vesztes.
Német oldalról, Magyarország területén jóval kisebb számban fordultak elő kegyetlenkedések, mint a szovjet részről a németek és magyarok felé. A vörös katonák gyakran nem ejtettek hadifoglyot, a magukat már megadó németek is lemészárolták. A kivégzés elsősorban az elfogott SS tagjait és a sebesülteket fenyegette. Előbbieket politikai okokból, utóbbiakat azért, mert ellátásuk feladattal járt és nem lehetett őket dolgoztatni. Az azonnali kivégzések a kitörés során elfogottakat veszélyeztette legjobban, hiszen a szovjeteknek itt már semmilyen retorziótól nem kellett tartaniuk. A Honvédelmi Minisztérium melletti kórház járóképtelen betegeit az utcára hordták és harckocsikkal tapostatták el őket. Akin SS jelzés vagy egyenruha volt, azt azonnal kivégezték. Erről  tanúskodik a több ezer jelöletlen sír valahol Buda környékén is. A járóképteleneket, betegeket szintén agyonlőtték, tankokkal tapostatták el, vagy mint a budai Vár kazamatáiban - élve elégették. A kivégzések olykor teljesen kiszámíthatatlanok és váratlanok voltak....

Mérhetetlen pusztítást okoztak a városharcok, kiemelten Budapest és Székesfehérvár ostroma. Az épületek java megsemmisült vagy megrongálódott. Az elfoglalt Budapesten például február 12-én délelőtt megszűnt minden közhatalom. A német és magyar katonák kitörése az ostromgyűrűből már a budai hegyekben folyt, csak néhol hangzottak el egyes lövések vagy géppuskasorozatok. Délelőtt pár órára furcsa csend ülte meg a várost, a szovjetek is kijjebb vonták egységeiket Buda belső kerületeiből. Néhány lakos felmerészkedett az óvóhelyekről, pincékből, ahol az elmúlt heteket töltötte. Most szembesült a rommá lőtt főváros képével. A budavári Palota napokig égett. Utcák tűntek el, törmelékhegyeken jártak az emberek. A szovjetek a délutáni óráktól fogva megkezdték a tisztogatást. A fosztogatásokban, önkényeskedésekben és az erőszakoskodásokban a legrosszabb a lakosság teljes kiszolgáltatottsága volt. A még tegnap működött magyar közigazgatás, és karhatalmi egységek mára megszűntek létezni. Több százezer vörös katona foglalta el a várost, akinek Sztálin 2 hetes szabad rablást engedélyezett. És senkihez nem fordulhattak segítségért a civilek,a magyar családok! A frontcsapatok utáni második szovjet hullám nem kímélt se anyagi, sem emberi értékeket. Bankok értékei, több száz festmény, millió pengős készpénzek, értékmegőrző széfek váltak a győztesek zsákmányává. Egy az egyben a csepeli Weiss Manfréd Művek is hadizsákmánnyá lettek....Szovjet tulajdonba került a Nemzeti Bank pincéjében tárolt zsidó vagyon is. A Margit-sziget összes szállodáját kifosztották, a budai Vár kincseit napokig hordák el.
Magyarország területén egyetlen település sem volt biztonságban. Voltak házak, tanyák, ahonnan az összes élőállatot elvitték a szovjetek, a berendezést összetörték, szétverték. Tudunk róla, hogy szobákat használtak wc-nek, magasan állt az ürülékkupac a szőnyegen, rádobálva a házban talált könyveket, melynek lapjait a törlésre használták. A személyes holmikat, értékeket elvették a magyar emberektől, kiváltképp ékszereket, karórát. Mivel a sztálini Szovjetunióban szinte semmi nem volt elérhető ezen nagy tömegek számára, így a szovjet katonának Magyarország egyfajta Kánaánt jelentett.

Az elhurcolások napirenden voltak az egész országban. Budapesten például minden előzmény nélkül, találomra az utcáról vitték el a lakosokat "egy kis munkára", olykor hetekre. Senki nem tudott róluk, a hozzátartozókkal senki nem közölt semmit. Gyűjtőtáborokban gyülekeztették és tartották fogva a szovjetek az általuk munkára fogott tízezreket! Sokszor éppen azok is áldozatul estek a "felszabadításnak", akik éppen ezt várták a ruszkiktól.
A szovjetek oldalára átállt magyarok is Szibériában találták magukat több esetben...

A szovjetek által már elfoglalt településeken tömegesen történtek nemi erőszakolások. A legtöbb eset Budapesten zajlott, de az "Elhallgatott gyalázat" című dokumentumfilmben hallhatunk történeteket az ország egész területéről. A magyar lányok, asszonyok 10 évestől egész a 90 éves korig estek áldozatul. Egy-egy lányon több esetben egész csoport, 10-15 szovjet katona is átment, ilyen esetekben az áldozat sokkot kapott és örök életre szellemi nyomorulttá is vált. És, az első csapatok után újabbak jöttek és azok szintén átmentek a már előzőleg megerőszakolt nőkön, akiket olykor még össze is vertek vagy végül agyonlőttek. Az erőszakolások gyakran a család többi tagjától 1-2 méterre történtek, többen lefogták a szerencsétlent, míg aztán mindenki végigment rajta. Az esetek nagy százalékában nemibetegségeket kaptak el a lányok és a háború után sok esetben abortuszt is végrehajtottak a nem kívánt terhességek miatt. A magyar nők olykor megpróbálták elcsúfítani magukat, szándékosan nem fürödtek, kosszal szennyezték magukat, hogy elkerüljék az erőszakot. Az anyák, hogy lányaikat védjék, önként mentek el a szovjet horda tagjaival.... És, amikor már nem volt más kiút, akkor öngyilkosságot követtek el, mert már nem bírták ép ésszel azt a megaláztatást és lelki-testi traumát,amin átestek a napok,hetek során.
A tömeges nemi erőszak, mint egyfajta rítus, pszichológiai jelenség élt a szovjeteknél: Egyfajta kárpótlás a háborús sérelmekért. A legyőzöttet a saját területén, saját otthonában erőszakolja meg! És mivel nem volt közigazgatás, nem volt saját államhatalom 1945 tavaszán Budapesten, így a bolsevik horda hetekig-hónapokig tehette ezt. A lakosság teljesen ki volt szolgáltatva a félvad ázsiai szörnyetegeknek.
A Magyarországon elkövetett nemi erőszakok áldozatainak számát 200-250 ezerre becsülik a történészek.

Szeretnek egyesek érvelni azzal,hogy ez a szovjet bosszú a németek keleti fronton elkövetett kegyetlenkedéseire volt a válasz. Egyfajta megtorlás a nácizmus ellen. De tegyük fel a kérdést: A nácizmus miért jött létre? Hitler és a nemzetiszocialista rendszer egyfajta reakció volt 1918 őszére és a Párizs környéki békediktátumokra. Ott kezdődött minden, 1918 őszén. Az egész 20.század tragédiája a vörös forradalmakban, Versaillesben, Trianonban gyökeredzett.
És most gondoljuk végig: mit is kellett "ünnepelnünk" 40 éven keresztül!!! Azt a fél éves szovjet szabadrablást, pusztítást, kivégzéseket és nemi erőszakok százezreit, amit 1944 őszétől 1945 tavaszáig, majd a következő zavaros években kellett a megalázott, legyőzött magyar nemzetnek eltűrnie! Erről szólt az ének, április 4-én....
Nem felejtünk,soha többé kommunizmust!

A téma iránt érdeklődőknek kötelező az alábbi dokumentumfilm, melyben személyes túlélők és áldozatok is megszólalnak a történészek mellett:
Elhallgatott gyalázat


KÉPEK

Források:
Ungváry Krisztián-Budapest ostroma
Elhallgatott gyalázat című dokumentumfilm