Út Trianonig

A XX.század elején az Osztrák-Magyar Monarchia etnikai és vallási szempontból Európa legszínesebb állama volt. 1910-ben, az 51,3 millió fős összlakosságból mintegy 10 millió volt a németek és ugyanannyi a magyarok száma, azaz a lakosság kétharmadát nem az államalkotó etnikumok tették ki. A magyarok elsősorban a történelmi Magyar Királyság középső részét lakták,s a Horvátország nélküli országrész lakosságának mintegy 51%-át alkották. A román, szlovák, szerb nemzetiségi törekvések már az 1800-as évek második felében érződtek, de a dualizmus évtizedei alatt a magyar körök csak a legszükségesebb engedményeket adták meg nekik, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban folyamatosan alacsonyan tartották arányukat.

Az első világháború alatt a Monarchia haderejének kifogásolható teljesítménye kapcsolatban volt etnikai sokszínűségével. A nemzeti érzelmű szerbek között sokan inkább az anyaország területén élőköz kötődtek, mintsem a dualista államhoz. A csehek sem akarták vérüket ontani a monarchiáért, ezért egész csapattestek tették le a fegyvert, főleg az oroszok előtt. A háborús évek alatt aktivizálódtak a Monarchia önálló anyaállammal nem rendelkező nemzetiségei is. Az antantnak 1915 áprilisában Olaszországot, egy évvel később pedig Romániát is sikerült az oldalára állítania az Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatos területi követeléseik teljesítéséért cserébe. A központi hatalmak kontinentális hegemóniájától tartva a britek egy szilárd délszláv államszövetséget kívántak létrehozni a dualista állam helyén.

A Padovában 1918.november 3-án aláírt fegyverszüneti egyezmény külön nem rendelkezett Magyarország területi integritásáról, mindössze a Dráváig kijelölt területek kiürítését írta elő. Károlyi Mihály egy küldöttség élén Belgrádba utazott, ahol november 13-án egy 18 pontos katonai konvenciót írtak alá d'Esperey tábornokkal (balkáni antanthaderő főparancsnoka). A második fegyverszüneti egyezménynek is tekintett dokumentum értelmében hazánk csak 8 hadosztályt tarthatott fegyverben, az antant jogot nyert az ország stratégiai pontjainak tetszőleges megszállására is.
Bővebben itt:
Belgrádi egyezmény 

Károlyi Mihály

Louis Franchet d’Espèrey
Clemanceu, Franciaország miniszterelnöke azonban elmarasztalta tábornokát, amiért egy nemzetközileg el nem ismert állammal kötött fegyverszünetet, mialatt a környező államok folytatták a színmagyar területek bekebelezését. A belgrádi egyezmény aláírása után a szerbek és a románok napok alatt felvonultak a megállapított demarkációs vonalakra. Október 29-én a zágrábi országgyűlés kimondta Horvátország elszakadását. December 1-én a felkínált autonómiával elégedetlen erdélyi románok gyulafehérvári nemzetgyűlésükön kikiáltották az uniót a királysággal. December 12-én a román hadsereg a belgrádi megállapodást felrúgva megkezdte a bukaresti szerződésben megígért területek bekebelezését. Az antant érvénytelenítette a belgrádi egyezményt, december 3-án jegyzékben követelte a Felvidék kiürítését. Károlyiék, ütőképes fegyveres erő hiányában nem tudtak szembeszállni a támadókkal.

George Clemanceu

Magyarország kiszolgáltatottságát látva a csehek, románok és szerbek a lehető legtöbb terület elszakítására törekedtek, 1918 végére több helyen is átlépték a Belgrádban meghúzott ideiglenes határokat. 1919. január 29-én véres utcai harcok bontakoztak ki Balassagyarmaton a várost önkényesen megszállt cseh légió alakulatai, és az uralmuk ellen fellázadt polgárok között. A legújabb-kori magyar történelembe csak csehkiverés néven bevonult fegyveres felkelés során a balassagyarmatiak a közelben állomásozó és hazájukhoz hű honvédalakulatok segítségével kiverték a megszálló cseh legionáriusokat a városból, és az Ipolyon túlra kergették a basáskodó megszállókat.
Bővebben itt:
Balassagyarmati felkelés

1919 március 20-án Károlyi átvette Ferdinand Vix alezredestől (az antant fegyverszüneti bizottságának a vezetője) azt a jegyzéket, mely az új, keleti demarkációs vonalakat állapította meg.
Vix-jegyzék

A Berinkey-kormány nem vállalta a jegyzékben foglaltak elfogadását, sem elutasítását, ezért lemondott és a hatalmat, valamint a döntés jogát átadta a szociáldemokratáknak, akik a kommunistákkal együtt kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot.
Kun Béla, külügyi népbiztos tudatta, hogy kész tárgyalásokat folytatni Magyarország határairól, ám a megbeszélések kudarccal végződtek, ezért Párizsban aktivizálódtak a katonai beavatkozás hívei. Április 15-én a román  hadsereg általános támadást indított, melynek következtében hamarosan fel kellett adni a Tiszántúlt is. Francia csapatok vonultak be Makóra, Hódmezővásárhelyre, miközben a Kárpátalját megszálló cseh-szlovák csapatok Munkácsnál egyesültek a románokkal. A kilátástalan körülmények láttán a forradalmi kormányzótanács augusztus 1-jén benyújtotta lemondását, a népbiztosok többsége külföldre menekült.
Augusztus 3-4-én a románok bevonultak Budapestre, a Tiszántúlon katonai kormányzást vezettek be. Budapesten a románok rekvirálásba kezdtek, vagonszámra szállították Romániába a mozdítható értékeket, termékeket, gyár berendezéseket. 
Krónika-Képek a megszállt Budapestről

Az antant ekkorra már több legyőzött állammal is megkötötte a békeszerződést,s mihamarabb rendezni akarta a "magyarkérdést" is. Budapestre küldte Sir George Russel Clerk tábornokot, aki eredményes megbeszélést folytatott Horthy Miklóssal egy koalíciós kormány létrehozásáról. A megállapodás létrejötte után a román csapatok novemberben megkezdték az Észak-Dunántúl, A Duna-Tisza köze és a főváros kiürítését. 1920 áprilisában a Tiszántúl is felszabadult.

A magyar küldöttség ekkor már hetek óta Párizsban azon dolgozott, hogy megpróbáljon enyhíteni a rendkívül szigorú békefeltételeken.....
Mint tudjuk, eredménytelenül