Út Trianonig

A XX.század elején az Osztrák-Magyar Monarchia etnikai és vallási szempontból Európa legszínesebb állama volt. 1910-ben, az 51,3 millió fős összlakosságból mintegy 10 millió volt a németek és ugyanannyi a magyarok száma, azaz a lakosság kétharmadát nem az államalkotó etnikumok tették ki. A magyarok elsősorban a történelmi Magyar Királyság középső részét lakták,s a Horvátország nélküli országrész lakosságának mintegy 51%-át alkották. A román, szlovák, szerb nemzetiségi törekvések már az 1800-as évek második felében érződtek, de a dualizmus évtizedei alatt a magyar körök csak a legszükségesebb engedményeket adták meg nekik, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban folyamatosan alacsonyan tartották arányukat.

Az első világháború alatt a Monarchia haderejének kifogásolható teljesítménye kapcsolatban volt etnikai sokszínűségével. A nemzeti érzelmű szerbek között sokan inkább az anyaország területén élőköz kötődtek, mintsem a dualista államhoz. A csehek sem akarták vérüket ontani a monarchiáért, ezért egész csapattestek tették le a fegyvert, főleg az oroszok előtt. A háborús évek alatt aktivizálódtak a Monarchia önálló anyaállammal nem rendelkező nemzetiségei is. Az antantnak 1915 áprilisában Olaszországot, egy évvel később pedig Romániát is sikerült az oldalára állítania az Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatos területi követeléseik teljesítéséért cserébe. A központi hatalmak kontinentális hegemóniájától tartva a britek egy szilárd délszláv államszövetséget kívántak létrehozni a dualista állam helyén.

A Padovában 1918.november 3-án aláírt fegyverszüneti egyezmény külön nem rendelkezett Magyarország területi integritásáról, mindössze a Dráváig kijelölt területek kiürítését írta elő. Károlyi Mihály egy küldöttség élén Belgrádba utazott, ahol november 13-án egy 18 pontos katonai konvenciót írtak alá d'Esperey tábornokkal (balkáni antanthaderő főparancsnoka). A második fegyverszüneti egyezménynek is tekintett dokumentum értelmében hazánk csak 8 hadosztályt tarthatott fegyverben, az antant jogot nyert az ország stratégiai pontjainak tetszőleges megszállására is.
Bővebben itt:
Belgrádi egyezmény 

Károlyi Mihály

Louis Franchet d’Espèrey
Clemanceu, Franciaország miniszterelnöke azonban elmarasztalta tábornokát, amiért egy nemzetközileg el nem ismert állammal kötött fegyverszünetet, mialatt a környező államok folytatták a színmagyar területek bekebelezését. A belgrádi egyezmény aláírása után a szerbek és a románok napok alatt felvonultak a megállapított demarkációs vonalakra. Október 29-én a zágrábi országgyűlés kimondta Horvátország elszakadását. December 1-én a felkínált autonómiával elégedetlen erdélyi románok gyulafehérvári nemzetgyűlésükön kikiáltották az uniót a királysággal. December 12-én a román hadsereg a belgrádi megállapodást felrúgva megkezdte a bukaresti szerződésben megígért területek bekebelezését. Az antant érvénytelenítette a belgrádi egyezményt, december 3-án jegyzékben követelte a Felvidék kiürítését. Károlyiék, ütőképes fegyveres erő hiányában nem tudtak szembeszállni a támadókkal.

George Clemanceu

Magyarország kiszolgáltatottságát látva a csehek, románok és szerbek a lehető legtöbb terület elszakítására törekedtek, 1918 végére több helyen is átlépték a Belgrádban meghúzott ideiglenes határokat. 1919. január 29-én véres utcai harcok bontakoztak ki Balassagyarmaton a várost önkényesen megszállt cseh légió alakulatai, és az uralmuk ellen fellázadt polgárok között. A legújabb-kori magyar történelembe csak csehkiverés néven bevonult fegyveres felkelés során a balassagyarmatiak a közelben állomásozó és hazájukhoz hű honvédalakulatok segítségével kiverték a megszálló cseh legionáriusokat a városból, és az Ipolyon túlra kergették a basáskodó megszállókat.
Bővebben itt:
Balassagyarmati felkelés

1919 március 20-án Károlyi átvette Ferdinand Vix alezredestől (az antant fegyverszüneti bizottságának a vezetője) azt a jegyzéket, mely az új, keleti demarkációs vonalakat állapította meg.
Vix-jegyzék

A Berinkey-kormány nem vállalta a jegyzékben foglaltak elfogadását, sem elutasítását, ezért lemondott és a hatalmat, valamint a döntés jogát átadta a szociáldemokratáknak, akik a kommunistákkal együtt kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot.
Kun Béla, külügyi népbiztos tudatta, hogy kész tárgyalásokat folytatni Magyarország határairól, ám a megbeszélések kudarccal végződtek, ezért Párizsban aktivizálódtak a katonai beavatkozás hívei. Április 15-én a román  hadsereg általános támadást indított, melynek következtében hamarosan fel kellett adni a Tiszántúlt is. Francia csapatok vonultak be Makóra, Hódmezővásárhelyre, miközben a Kárpátalját megszálló cseh-szlovák csapatok Munkácsnál egyesültek a románokkal. A kilátástalan körülmények láttán a forradalmi kormányzótanács augusztus 1-jén benyújtotta lemondását, a népbiztosok többsége külföldre menekült.
Augusztus 3-4-én a románok bevonultak Budapestre, a Tiszántúlon katonai kormányzást vezettek be. Budapesten a románok rekvirálásba kezdtek, vagonszámra szállították Romániába a mozdítható értékeket, termékeket, gyár berendezéseket. 
Krónika-Képek a megszállt Budapestről

Az antant ekkorra már több legyőzött állammal is megkötötte a békeszerződést,s mihamarabb rendezni akarta a "magyarkérdést" is. Budapestre küldte Sir George Russel Clerk tábornokot, aki eredményes megbeszélést folytatott Horthy Miklóssal egy koalíciós kormány létrehozásáról. A megállapodás létrejötte után a román csapatok novemberben megkezdték az Észak-Dunántúl, A Duna-Tisza köze és a főváros kiürítését. 1920 áprilisában a Tiszántúl is felszabadult.

A magyar küldöttség ekkor már hetek óta Párizsban azon dolgozott, hogy megpróbáljon enyhíteni a rendkívül szigorú békefeltételeken.....
Mint tudjuk, eredménytelenül

Április 4 - Egy legyőzött ország szenvedései

Korabeli propagandaplakát

"Az elfoglalt területekre a győztes most a saját társadalmi rendjét is rá fogja kényszeríteni. Mindenki a saját társadalmi rendjét vezeti be mindenütt, ameddig csak seregei eljutnak. - mondta Sztálin a 2.világháború vége felé közeledve.
1950-ben, a Sztálin által meghatározott időpontot, április 4-ét nyilvánították állami ünneppé, azaz a "Felszabadulás napjává". 1945. április 4. Magyarország német csapatoktól való megtisztításának a Sztálin által kitűzött időpontja volt, a katonai terv szerint ennek Nemesmedvesnél kellett volna megtörténnie. A történelmi adatok szerint azonban ezt a határidőt nem tudták tartani, mivel több ponton erősebb ellenállásba ütköztek a vártnál. A késés végül több mint egy hetes volt, Magyarország területét az összefüggő szovjet arcvonal április 6-7-én, az utolsó német egységek április 13-án hagyták el Pinkamindszentnél. Ennek ellenére az eredeti katonai terv szerinti dátumra került az ünnepnap, és 1990-ig a magyar tankönyvekben is ez szerepelt. Kutatások szerint a magyarországi harcok utolsó halottja egy 17 éves lány volt 1945. április 12-én.

Mit is kellett "ünnepelni", közel 40 éven át, minden évben?
Hazánkat a megszálló Vörös Hadsereg katonái hónapokig dúlták, rabolták, pusztították és erőszakolták 1944 őszétől 1945 tavaszáig (és egyes esetekben még tovább is). Magyarország területére érkező hadseregek létszáma hónapról hónapra nagyobb, 1945 tavaszára már közel fél milliós katonáról beszélünk. Az ország területén átvonuló, áthaladó szovjetek létszáma a történészek szerint 1,5 millió volt.

A győztes mindig több kilengést enged meg magának, mint a vesztes.
Német oldalról, Magyarország területén jóval kisebb számban fordultak elő kegyetlenkedések, mint a szovjet részről a németek és magyarok felé. A vörös katonák gyakran nem ejtettek hadifoglyot, a magukat már megadó németek is lemészárolták. A kivégzés elsősorban az elfogott SS tagjait és a sebesülteket fenyegette. Előbbieket politikai okokból, utóbbiakat azért, mert ellátásuk feladattal járt és nem lehetett őket dolgoztatni. Az azonnali kivégzések a kitörés során elfogottakat veszélyeztette legjobban, hiszen a szovjeteknek itt már semmilyen retorziótól nem kellett tartaniuk. A Honvédelmi Minisztérium melletti kórház járóképtelen betegeit az utcára hordták és harckocsikkal tapostatták el őket. Akin SS jelzés vagy egyenruha volt, azt azonnal kivégezték. Erről  tanúskodik a több ezer jelöletlen sír valahol Buda környékén is. A járóképteleneket, betegeket szintén agyonlőtték, tankokkal tapostatták el, vagy mint a budai Vár kazamatáiban - élve elégették. A kivégzések olykor teljesen kiszámíthatatlanok és váratlanok voltak....

Mérhetetlen pusztítást okoztak a városharcok, kiemelten Budapest és Székesfehérvár ostroma. Az épületek java megsemmisült vagy megrongálódott. Az elfoglalt Budapesten például február 12-én délelőtt megszűnt minden közhatalom. A német és magyar katonák kitörése az ostromgyűrűből már a budai hegyekben folyt, csak néhol hangzottak el egyes lövések vagy géppuskasorozatok. Délelőtt pár órára furcsa csend ülte meg a várost, a szovjetek is kijjebb vonták egységeiket Buda belső kerületeiből. Néhány lakos felmerészkedett az óvóhelyekről, pincékből, ahol az elmúlt heteket töltötte. Most szembesült a rommá lőtt főváros képével. A budavári Palota napokig égett. Utcák tűntek el, törmelékhegyeken jártak az emberek. A szovjetek a délutáni óráktól fogva megkezdték a tisztogatást. A fosztogatásokban, önkényeskedésekben és az erőszakoskodásokban a legrosszabb a lakosság teljes kiszolgáltatottsága volt. A még tegnap működött magyar közigazgatás, és karhatalmi egységek mára megszűntek létezni. Több százezer vörös katona foglalta el a várost, akinek Sztálin 2 hetes szabad rablást engedélyezett. És senkihez nem fordulhattak segítségért a civilek,a magyar családok! A frontcsapatok utáni második szovjet hullám nem kímélt se anyagi, sem emberi értékeket. Bankok értékei, több száz festmény, millió pengős készpénzek, értékmegőrző széfek váltak a győztesek zsákmányává. Egy az egyben a csepeli Weiss Manfréd Művek is hadizsákmánnyá lettek....Szovjet tulajdonba került a Nemzeti Bank pincéjében tárolt zsidó vagyon is. A Margit-sziget összes szállodáját kifosztották, a budai Vár kincseit napokig hordák el.
Magyarország területén egyetlen település sem volt biztonságban. Voltak házak, tanyák, ahonnan az összes élőállatot elvitték a szovjetek, a berendezést összetörték, szétverték. Tudunk róla, hogy szobákat használtak wc-nek, magasan állt az ürülékkupac a szőnyegen, rádobálva a házban talált könyveket, melynek lapjait a törlésre használták. A személyes holmikat, értékeket elvették a magyar emberektől, kiváltképp ékszereket, karórát. Mivel a sztálini Szovjetunióban szinte semmi nem volt elérhető ezen nagy tömegek számára, így a szovjet katonának Magyarország egyfajta Kánaánt jelentett.

Az elhurcolások napirenden voltak az egész országban. Budapesten például minden előzmény nélkül, találomra az utcáról vitték el a lakosokat "egy kis munkára", olykor hetekre. Senki nem tudott róluk, a hozzátartozókkal senki nem közölt semmit. Gyűjtőtáborokban gyülekeztették és tartották fogva a szovjetek az általuk munkára fogott tízezreket! Sokszor éppen azok is áldozatul estek a "felszabadításnak", akik éppen ezt várták a ruszkiktól.
A szovjetek oldalára átállt magyarok is Szibériában találták magukat több esetben...

A szovjetek által már elfoglalt településeken tömegesen történtek nemi erőszakolások. A legtöbb eset Budapesten zajlott, de az "Elhallgatott gyalázat" című dokumentumfilmben hallhatunk történeteket az ország egész területéről. A magyar lányok, asszonyok 10 évestől egész a 90 éves korig estek áldozatul. Egy-egy lányon több esetben egész csoport, 10-15 szovjet katona is átment, ilyen esetekben az áldozat sokkot kapott és örök életre szellemi nyomorulttá is vált. És, az első csapatok után újabbak jöttek és azok szintén átmentek a már előzőleg megerőszakolt nőkön, akiket olykor még össze is vertek vagy végül agyonlőttek. Az erőszakolások gyakran a család többi tagjától 1-2 méterre történtek, többen lefogták a szerencsétlent, míg aztán mindenki végigment rajta. Az esetek nagy százalékában nemibetegségeket kaptak el a lányok és a háború után sok esetben abortuszt is végrehajtottak a nem kívánt terhességek miatt. A magyar nők olykor megpróbálták elcsúfítani magukat, szándékosan nem fürödtek, kosszal szennyezték magukat, hogy elkerüljék az erőszakot. Az anyák, hogy lányaikat védjék, önként mentek el a szovjet horda tagjaival.... És, amikor már nem volt más kiút, akkor öngyilkosságot követtek el, mert már nem bírták ép ésszel azt a megaláztatást és lelki-testi traumát,amin átestek a napok,hetek során.
A tömeges nemi erőszak, mint egyfajta rítus, pszichológiai jelenség élt a szovjeteknél: Egyfajta kárpótlás a háborús sérelmekért. A legyőzöttet a saját területén, saját otthonában erőszakolja meg! És mivel nem volt közigazgatás, nem volt saját államhatalom 1945 tavaszán Budapesten, így a bolsevik horda hetekig-hónapokig tehette ezt. A lakosság teljesen ki volt szolgáltatva a félvad ázsiai szörnyetegeknek.
A Magyarországon elkövetett nemi erőszakok áldozatainak számát 200-250 ezerre becsülik a történészek.

Szeretnek egyesek érvelni azzal,hogy ez a szovjet bosszú a németek keleti fronton elkövetett kegyetlenkedéseire volt a válasz. Egyfajta megtorlás a nácizmus ellen. De tegyük fel a kérdést: A nácizmus miért jött létre? Hitler és a nemzetiszocialista rendszer egyfajta reakció volt 1918 őszére és a Párizs környéki békediktátumokra. Ott kezdődött minden, 1918 őszén. Az egész 20.század tragédiája a vörös forradalmakban, Versaillesben, Trianonban gyökeredzett.
És most gondoljuk végig: mit is kellett "ünnepelnünk" 40 éven keresztül!!! Azt a fél éves szovjet szabadrablást, pusztítást, kivégzéseket és nemi erőszakok százezreit, amit 1944 őszétől 1945 tavaszáig, majd a következő zavaros években kellett a megalázott, legyőzött magyar nemzetnek eltűrnie! Erről szólt az ének, április 4-én....
Nem felejtünk,soha többé kommunizmust!

A téma iránt érdeklődőknek kötelező az alábbi dokumentumfilm, melyben személyes túlélők és áldozatok is megszólalnak a történészek mellett:
Elhallgatott gyalázat


KÉPEK

Források:
Ungváry Krisztián-Budapest ostroma
Elhallgatott gyalázat című dokumentumfilm

Végjáték Budán - A Kitörés

Az 1945 telén a budai Várban rekedt magyar és német katonák, a szovjet ostromgyűrűt áttörő támadási kísérlete, a háború és az európai történelem egyik legtragikusabb és leghősiesebb pillanata.

Mindenki tisztában volt azzal, hogy a Szövetségesek - 1943 januárjában - Casablancában, 'FÖLTÉTEL NÉLKÜLI KAPITULÁCIÓBAN' határozták meg a háború befejezését. Ezen nyilatkozat, melynek szerzői Churchill és Roosevelt voltak, legalább egy évvel meghosszabbította a háborút. E deklarációhoz a szovjet is csatlakozott, Sztálin így fejezet ki háborújuk célját. „Ez a háború más, mint a többi, mert a győztes saját társadalmi rendjét fogja rákényszeríteni a vesztesekre.” Szóval, a román átállás – azaz, ne legyünk szégyellősek, árulás után, a szovjetek minden különösebb ellenállás nélkül nyomultak előre, ’44 karácsonyára elérve Budapestet. Budapest stratégiai ponttá vált, úgy a támadó, mint a védő sereg szempontjából, hisz eleste után nyitva állt az út egész Berlinig. A védők dolgát még nehezíti az is, hogy ’44 nyarán, tehát amikor a Honvédség még Erdélyben harcolt, a németekkel közösen, Horthy az angolokkal kezdett el egyezkedni egy esetleges kiugrás lehetőségéről. Mivel az angolok elég ridegen fogadták a magyarok ötleteit – ugye már Jaltában eldőlt, hogy térségünk szovjet befolyás alá kerül -, így ők nem voltak érdekeltek a magyarok kiugrási, azaz árulási törekvéseinek elősegítésében. A honvédség pedig egy emberkét állt ellen a kiugrási törekvéseknek, vállalva a vörösök elleni további harcot. Ebben egyébként nem kevés szerepet játszott az a tény, hogy Magyarország, térségünkből talán elsőként, már ismerte a szovjet kommunizmus dicső világát, Kun Béla elvtárs és rémuralmának jóvoltából.


A kitörés körülményei
A szovjet legfőbb hadvezetés végül úgy értékelte a magyarországi helyzetet, hogy a 2. Ukrán front egységei néhány nap alatt képesek lesznek bevenni a fővárost. Így Sztálin október 29-én kiadta az utasítást Budapest bevételére. Senki nem gondolta ekkor, hogy ezzel egy 102 napig tartó hadművelet veszi kezdetét. 1944. december 20-án a szovjet csapatok Balaton, Velencei-tó és Érd vonalon északi irányba indított támadása áttört és december 26-án az utolsó menekülési útvonalat is elvágták. A gyűrű bezárulásával Budapesten 79 ezer fős német és magyar katonákból álló védősereg rekedt. Utánpótlást egyedül légi úton remélhettek. A napi minimális mennyiséget nyolcvan tonnában határozták meg, de ennek is alig több mint a felét sikerült csak eljuttatni a védőkhöz. Az ostrom utolsó heteiben az élelmiszerraktárak teljesen kiürültek, a katonák nagy része éhezett. A végig nyolc, tízszeres túlerőben lévő szovjetek nyomására az önfeláldozó hősiesség ellenére 1945. január 18-án fel kellett hagyni a Pesti oldal védelmével. A maradék védők a Budai oldalra szorultak és a teljes körülzárást követően egyre kisebb területen védekeztek.

Pest már elesett, de a szovjetek öröme nem felhőtlen. Nem számítottak rá, hogy több mint 3 hónapig vesztegelnek Budapest körül.



1945 februárjára a szovjet támadó sereg már elfoglalta Pestet és a budai oldal nagyobb részét. Egyedül a budai Vár és a Gellért-hegy egyes részei maradtak európai, azaz német és magyar kézen. A harcok házról házra, utcáról utcára folytak, s míg a németek – valami európai, lovagias eszménytől vezérelve – beleegyeztek Sztálingrád ostroma idején a civil lakosság evakuálásába, itt, sem német, sem angol kérésre, az orosz nem volt hajlandó ebbe belemenni. Megjegyezendő, hogy civil lakosság, túl azon, hogy kénytelen volt elviselni az embertelen orosz támadásokat, minden erejével segítette, élelemmel és ruhával látta el Budapest német és magyar védőit. Kivételt képeznek egyes kommunista oroszbarát „magyarok”, akik partizáncsoportokba tömörülve próbálták szabotálni Budapest védőinek intézkedéseit. Ilyen partizán volt akkoriban Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság későbbi elnöke, vagy Apró Antal, az ’56-os forradalom véres megtorlásait vezető kommunista belügyes, Dobrev Klárának nagyapja.

Szövetségesek bombázzák a fővárost.

Az iszonyatos túlerő végzetes iramban közeledett céljához, 1945. február 11-én, a még megmaradt német és magyar csapatok a budai, Királyi Vár területén gyülekeztek. Itt volt Vannay László, az egykori Rongyos Gárda alapítója. Vannay László a Trianoni békediktátum végrehajtásának megakadályozására a húszas években önkéntes csapatokat szervezett. Részt vett a Rongyos Gárda megszervezésében valamint 1938-ban a Felvidéki és a Kárpátaljai harcokban! Nyisztor Zoltán utász alezredes Voronyezs ostromtapasztalatai alapján rohamzászlóaljat szervezett. Alakulatának neve a Vannay légió volt. Tagjai: Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségének Veteránjai A Posta, Vízművek, Csatornaművek hungarista érzelmű dolgozói. Helyismeretük nélkülözhetetlennek bizonyult, amikor a harc kiterjedt a város alatti alagút és csatornarendszerre is. Saját elhárító alakulata volt, amit a régi veterán rongyos bajtárs, Gyulai Molnár Ferenc vezetett. Szekeres százados sikeres orosz nyelvű ellenpropagandát szervezett. A Vannay különítmény által védett szakaszokon hangszórók harsogták: Itt a Vannay különítmény harcol, foglyot nem ejtünk és nem hátrálunk! Az alakulat fiatal, lánglelkű önkéntesei többnyire az utolsó szálig elestek! A 70 éves Prónay Pál a Trianoni gyalázatot elutasító Lajta Bánság létrehozója, egykori Rongyos Gárda alapító, kinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Sopron magyar terület maradt, maga köré gyűjtötte sok vihart megélt ősz bajtársit. Az öldöklő harcokban parancsnokukkal együtt csaknem valamennyien elestek! Prónay egész életét a magyarság védelme töltötte ki! Nem tűrt megingást, a kishitű fellazítókkal még 70 évesen is párbajozott! Az egyház tagjai sem a most boldoggá avatott Sára nénikből álltak, aki szökött munkaszolgálatosokat (azaz műszaki feladatra behívott katonákat), főleg zsidókat rejtegetett! Kun Péter csuháján pisztolytáskával, övében kézigránátokkal közelharcban védte híveit, templomát!
Megemlítendő még, hogy a Várban rekedt egy román harci csoport is, akik nem fogadták el királyuk árulását, és német valamint magyar bajtársaikkal együtt vonultak vissza, folyamatosan harcolva. A román harci csoport kitörés utána sorsa ma még kevésbé ismert. Ugyanakkor egy székelyudvarhelyiekből álló zászlóalj is harcolt még január elején, a budai oldalon, aki – Ungváry Krisztián. „Budapest ostroma” című tanulmánya szerint, látva az óriási túlerőt, átálltak az oroszokhoz. Kiemelendő még a műszaki egyetem hallgatóiból álló különítmény, többségük szintén hősi halált halt. (A műszaki egyetem később is bizonyítja a nemzet iránti elkötelezettségét, a többnyire budai magyar és sváb családból származó hallgatók innen indítják el az 1956-os forradalmat!) A védők összetétele, mint azt láthattuk, igen vegyes volt. Voltak nagy harci tapasztalatokkal rendelkező magyar és német alakulatok, SS hadosztály töredékek, nyilaskeresztes katonák és önkéntesek. Várták a felmentésükre érkező csapatokat, kitartottak a végsőkig! A védelem parancsnokai Karl-Pfeffer Wildenbruch és a magyar Hindy Iván tábornokok voltak. A támadók háromöves gyűrűt vontak a budai Vár köré. A 30-40 km vastag gyűrűt, közel fél millió ember alkotta! A kép itt is igen vegyes volt. A támadó hadműveleteket Malinovszkíj és Tolbuhin marsallok irányították, páratlan kegyetlenséggel és saját alakulataiknak sokszor értelmetlen feláldozásával! Gyengébbek kedvéért ismételjük meg: közel félmillió orosz a Budai Vár körül. A Várban maradt harcosok száma, a kitörés idején, kb. negyvenezer, ebből nagyjából fele-fele arányban német és magyar katonák. (A németek talán pár ezerrel többen voltak.)

Szovjetek az Országháznál, 1945. januárjában

                                                                         Felmentési kísérletek
Korunk liberális történészei és a hűség, becsület valamint hősiesség szavak iránt érzéketlen fogyasztók általában fejünkhöz vágják, hogy Hitler szándékosan véreztette ki Budapestet, valamint, azt, hogy nekünk is úgy kellett volna cselekednünk, mint a románoknak, vagyis támadjuk hátba német bajtársainkat és alkudozzunk az orosszal. Az ilyen gyenge jellemek, nem képesek megérteni fenti szavak igazi jelentését
Ennek is köszönhető, hogy a szándékos kivéreztetés, és a felmentési kísérletek hiányának legendája ennyire beivódott a köztudatba. Ez, persze nem igaz. Hitler már decemberben átirányítja a nyugati harccsoportjait Magyarországra, január és február tájékán rengeteg alakalommal kísérlik meg a Budára való bejutást. A 96. német gyaloghadosztály rohamcsónakokkal átkelt a Dunán. Az oroszok hátában létrehozott két hídfő kialakításában a magyar hungarista Pilisi Ney Károly harccsoportja, mely hungarista önkéntesekből állt, igen jelentős szerepet vállalt. A Regiment Ney nevet viselő páncélgránátos dandár zászlóaljait a Wiking és a Totenkopf SS páncélos hadosztályokhoz osztották be. A támadó csapatok élén haladva kivívták a Gerecse, Bicske, Zsámbék körüli harcokban a norvég önkéntesekből álló Wiking hadosztály tiszteletét és a Harkovi harcokban kitüntetett Totenkopf páncélosok csodálatát! A Ney Károly hungarista különítménye megtett mindent ami az embertől megtehető! Nem rajtuk múlott a felmentés kudarca. Az üzemanyag utánpótlás elakadt Komárom körül, amerikai bombatalálatok érték az üzemanyagot szállító uszályokat. A páncélosok tehát nagyjából Mány, Zsámbék, Tinnye térségében üzemanyag hiányában kénytelenek voltak megállni. A felmentési kísérlet kudarcának híre természetesen a védőkhöz is eljutott. A 13. német páncélos hadosztály parancsnoka, Schmidhuber vezérőrnagy ennek hatására egy kitörési tervet dolgozott ki, de ekkor Hitler parancsba adta, hogy a várost (a Budapest erődöt) tartani kell és megtiltotta az esetleges kitörést.Volt szerencsém találkozni, még 1999-ben egy egykori SS-katonával, aki a megemlékezésekre érkezett Budapestre. A veterán, aki maga is részt vett a felmentési kísérletekben, elmondta: „Rádión jött a parancs: vissza kell vonulni, százada kapta feladatul, hogy fedezze a visszavonulást. Szörnyű érzés volt bajtársait veszni hagyni a vörös katlanban, állította a most már ősz hajú, de még mindig acélos tekintetű veterán! A visszavonulási parancs oka az volt, hogy a Leibstandard, Wiking és a Totenkopf páncéloshadosztályok és a 2. magyar páncéloshadosztály, mely késként behatolt a szovjet bolsevik tengerbe, üzemanyag hiányában mozgásképtelen lett és bennrekedt a gyűrű vastag falában. A felmentési kísérlet miatt tovább az oroszok a – későbbi felmentési kísérleteket megelőzve – tovább erősítették a gyűrűt Gárda hadosztályokkal, hogy a fölényük 3 -12 szeres volt mindenütt!” Így a felmentés elakadt, a Budavár területére szorult védősereg tartalékai végképp elfogytak! 1945. február elejére a védősereg végképp reménytelen helyzetbe került. Lőszerből és élelemből az utolsó tartalékokat osztották ki a katonáknak. A Vérmező elvesztése után az utánpótlást szállító repülők nem tudtak többé leszállni, ezáltal nyilvánvalóvá vált a vég. Csak idő kérdése volt, hogy az Alagútban berendezett főparancsnokság körül egyre szűkülő területet védő, február 10-én még mindig 43 ezer főt számláló német-magyar védősereg végleg kifogyjon a munícióból és az élelmiszerből.

A kitörés

Mint említettük, a Várban maradt katonák összlétszáma kb. negyvenezer. A Vár körül pedig háromszoros ostromgyűrűben, gyilkolásra készen, mintegy félmillió orosz katona. A felmentési kísérletek kudarcával, az utánpótlási vonalak is elakadtak, így február 11.-én, 17 óra 50. perckor mikor már a lőszer is fogytán volt, a német parancsok, Karl Pfeffer Wildenbruch rádión a következő üzenetet küldte parancsnoksága felé: „Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.”

Karl-Pfeffer Wildenbruch

19.45-kor Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre. Az akció előkészítéseként egy német kommandó magyar segítséggel lefegyverezte a Széll Kálmán tér (mai Moszkva tér) orosz őrségét. 23 900 német katona (ebből 9 600 sebesült) és 20 000 magyar (2000 sebesült), szinte nehézfegyverek, és páncélosok nélkül indult meg a jelre.

A kitörés előtt Vannay László a városmajori templomban beszédet intéz embereihez. Aki hallotta, minden szavára emlékszik, még évtizedekkel később is: „Fiaim! Ma lehúzott gatyával kapott el bennünket az ellenség. Kivertek minket állásainkból, még a sebesültjeinket is hátrahagytuk. Most a ti  vacsorátokat eszik, a ti borotokat isszák és a magyar lányokat becstelenítenek. Ez a harc nem lesz sétaút. Készüljetek a vérnászra, talán a halál a jegyesetek”
A kitörés előtt így hangzott Hindy István vezérezredes - a magyar védők parancsnoka - rádióüzenete: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”

Hindy Iván

A Bécsi-kapu

Egyes kutatók, és túlélők szerint több jel arra utal, hogy a kitörés főbb irányait, és az első hullám időpontját elárulták, mert az első méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergőtűz fogadta a Bécsi kapu téren a kitörőket. Szakértő kutatók és túlélők szerint a kitörés főbb irányait és idejét a szovjetek tudták. Már az első métereken minden addigit felülmúló tűz fogadta a Bécsi Kapu téren kitörőket. A Széll Kálmán és a Széna tér körzetében kegyetlen közelharc kezdődött a beásott, elrejtőzött szovjetekkel, akik csak nehezen adták fel állásaikat. Ráadásul erős egységekkel, tüzérséggel, páncélosokkal töltötték fel a kialakított három védelmi övet, amelyekkel gyakorlatilag elzárták az összes lehetséges útirányt. Lesben állva várták az utcákon közeledő tömeget, hogy a kellő pillanatban gyilkos tűzzel árasszák el. A hátrébb jövők már hullahegyeken, nyöszörgő haldoklókon gázoltak át miközben golyószórók kelepeltek, aknák robbantak, lövedékek fütyültek mindenfelé. Kapualjtól kapualjig, fától fáig, romtól romig ugráltak előre a kitörni igyekvő katonák, miközben tüzeltek, ameddig futotta a töltényből. Aztán igyekeztek az elesett szovjetektől orosz géppisztolyhoz jutni, mert ahhoz lehetett lőszert is szerezni. Itt, és a Széll Kálmán téren óriási emberveszteségeket elszenvedve verekedték keresztül magukat, és a Budai hegyek irányába folytatták útjukat.

A Vannay különítmény az Ostrom utcában gyülekezik. Legnagyobb veszteségeket elszenvedett alakulat, de a legrugalmasabb és a leghatékonyabb. Már régen áttértek az orosz felszerelésre, mert abból volt utánpótlás.Létrákat hoznak magukkal a harckocsi árkok áthidalására. Alig 200-an vannak csupán. Az oroszok világító rakéták százait lövik az összevonási pontok fölé és gránátok ezreivel árasztják el a kitörési pontokat, útvonalakat. Ezrek esnek el az első órában! 
Első hullámban a Vannay különítmény hungaristái és a 8. Florián Geyer SS lovashadosztály halad. Iszonyatos áldozatok árán tért nyertek a Szilágyi fasorig, ahol ismét elakadnak a II. gyűrű orosz erődrendszerében. Helmut Wolf a Feldherrhalle páncélosgránátos hadosztály alezredese parancsot ad, hogy a Vérmező-Kékgolyó utca felé kísérelje meg az áttörést. Itt váratlanul siker koronázza a kitörést. Hajnalra Budakeszi feletti magaslatokig jutnak, a Wolf csapat létszáma kb. 3500 fő.
A kitörés lendülete, energiája sokkolta az orosz csapatokat is. Különösen hatott, hogy nem áll le a kitörés az első hullám teljes lemészárlása után sem. A pánik helyenként elterjedt a gyűrű mélységében is. A kitörés útjába eső erődnek átalakított házak elfoglalásakor bajtársaik hullahegyein átjutó és kézigránátokkal utat nyitó behatolók elől gyakran a harmadik, negyedik emeletről az utcára vetették magukat az oroszok! Február 12-én reggel sűrű köd ereszkedett le a Budai hegyekre. Svábhegy, Remetehegy, Hármashatár - hegy körzetében 2 - 3 ezres csoportokban a kitörés eredményeként 15 -20 ezer kitörésben résztvevő kijutott a Budapestet övező hegyekbe, erdőkbe. Sajnos közülük nem sokan érhették el a megmenekülést jelentő német vonalakat, az oroszok, a magyar áruló partizánok helyismeretének segítségével rendre lemészárolták őket. A felszíni kitöréssel párhuzamosan az Ördög -árok csatornájában Helmut Dörner SS ezredes vezetésével egy 500 fős rohamosztag indult el, hogy az orosz gyűrűt hátba támadva segítse annak feltörését. Kicsit később elindultak az aknavetőket és lőszert cipelő rohamosztagosok második hulláma. Ezt követte a német és a magyar vezérkar. Hindyvel tartott felesége is. Az árok vize megduzzadt a sok bepréselődött embertől, egyre nehezebb lett az előrehaladás. Ursdau Lindena alezredes IX. SS hegyihadtest vezérkari főnöke különítményeivel a mai Körszálló környékén bekapcsolódik a harcokba. Sérülten fogságba esik a harcok során. Az Ördög -árok kijáratát olyan mértékben tűz alatt tartották az oroszok, hogy képtelenség volt a felszínre jönni. A Hűvösvölgyi út alatti főcsatornából a Budakeszi útra, illetve az alatta lévő kisebb szelvényű csatornába kényszerültek és itt jöttek fel a Budakeszi úton.

A kitörésben részt vevők közül csaknem húszezren elestek. Az elfogott SS-katonákra, az orosz és ukrán önkéntesekre, továbbá a járóképtelen sebesültekre biztos halál várt. A szovjet csapatok a kitörés elhárítása után sok esetben kegyetlenül bántak a hadifoglyokkal. Számos visszaemlékezés számol be ezekről az esetekről, tömeges kivégzések is előfordultak. A fogaskerekű vasút töltésén tucatszám feküdtek a feltartott kezű német hullák, de nem járt jobban a Perbál mellett magát megadó háromszáz SS-katona sem, akiket néhány órával később kivégeztek. A hátrahagyott sebesülteket több esetben harckocsival taposták el, de előfordult az is, hogy a járóképtelen sebesülteket benzinnel lelocsolták és elégették. Az oroszok dühét az okozta, hogy az ostrom alatt, a háztól házig tartó kegyetlen küzdelemben maguk is igen jelentős veszteségeket szenvedtek, ráadásul rengeteg idejüket rabolta el a főváros bevétele. Kevesen tudják, de a kitörés áldozatai közül sokan ma is ott nyugszanak, ahol 70 éve elestek. A Rózsadombon például az építkezéseken és földmunkákon számos helyen a mai napig kerülnek elő emberi maradványok.
Pfeffer-Wildenbruch, miután nem sikerült elérnie az Ördög-árokból kivezető kijáratot, a Budakeszi út egyik villájában szovjet hadifogságba esett. A német parancsnoki törzset a villában körbe kerítették lövegekkel és páncéltörőkkel felszerelt oroszok. Megadták magukat. A felszínen is egyre felülkerekedett az orosz túlerő.
Kútvölgy közelében elesett rohamcsapata élén Vannay László. Ezreket morzsolt fel az újabb és újabb orosz akadályokon való áthaladás. 1945. február 13-án még mindig szórványos, de igen heves harcok folytak a Budai hegyekben. Az összesen negyvenezer főnyi magyar és német katonából álló védőseregből, alig 700-an érték el a német vonalakat. Többségük, mintegy 80%-uk hősi halált halt, akadtak, kik hadifogolytáborba kerültek, s végül a szerencsésebbek civil ruhát öltve, elvegyültek a lakosság között. A kiürült várba óvatosan kezdtek beszivárogni az oroszok. Utána elkezdődött a féktelen szabadrablás. A vár kazamatáiban maradt sok ezer sebesült ügyét úgy oldották meg, hogy néhány benzines hordót legurítottak és kézigránátot dobtak utána! Sokszor vasutasokat, villamoskalauzokat mészároltak le százával, mert egyenruhájukat pártszolgálatos uniformisnak nézték. A Várban berendezett hadikórház az oroszok érkezésekor tele volt mozgásképtelen sebesültekkel. Az oroszok egyszerűen lángszóróval égették őket halálra. A magyar nők számára megkezdődött a rémálom, szinte nem volt olyan nő, legyen az nyolc, vagy nyolcvan éves, akit ne erőszakoltak volna meg az oroszok. A magyar női lakosság mintegy 70% lett szifiliszes! Amit csak lehetett kiraboltak, felgyújtottak a vörös barmok, híres magánkönyvtárak lapjai végeztés seggtörlőként, múzeumok felbecsülhetetlen kincsei kötöttek ki Szovjetunióban.  
A kitörés első perceiben-óráiban estek el a legtöbben. Mintegy ötezren a Széll Kálmán és Széna tér, illetve a Margit körút térségében, valamint az innen kivezető utakon, kapualjakban lelték halálukat. Másnap és a következő napokban a még élő sebesülteket, elfogottakat a „felszabadító" szovjet katonák agyonlőtték. A budai erdőkben elfogott mintegy háromezer német és magyar katonát is a helyszínen vagy a kihallgatásukat követően - nem törődve a hadifoglyok helyzetét szabályozó genfi nemzetközi egyezménnyel - agyonlőtték. Sokukat előtte meg is kínozták.A Vár pincéiben, kazamatáiban maradt 12 ezer főnyi sebesült sorsa még elborzasztóbb. A pincékbe berontó szovjet katonák azonnal elvitték az áramot szolgáltató aggregátort - volt akit a teljes sötétség a műtőasztalon ért. A felszabadítók ezután lángszórócsapást mértek a kazamaták bejárataira és kézigránátokat dobáltak be. Csak a volt Honvédelmi Minisztérium pincéiben háromezer sebesült halt tűzhalált vagy fulladt meg. A mai Széchényi könyvtár alatti német kórház egyes kórtermeibe is kézigránátokat dobáltak be, több ápolónőt megerőszakoltak, majd megkéseltek. A HM melletti kórház járóképtelen sebesültjeit az utcára rángatták ki, majd harckocsival tapostatták el őket. A citadella körül még hetekig is látható volt kb. 5000 német halott. Ők az SS tagjai voltak, fogságba estek, de nem volt irgalom lefejezték őket és diadalként kitűzték fejüket.
A budai erdőkben, a Tabánban és a várban még napokig folyt a hajtóvadászat a lőszer nélküli német és magyar katonákra. A budai hegyeken keresztül menetelő német és magyar katonáknak 30-35 kilométert kellett volna megtenniük a német vonalakig a szovjet ellenőrzés alatt álló területen. A sokszor helyismerettel sem rendelkező katonák hamar kifogytak az élelmiszerből és a munícióból is, helyzetüket nehezítette a kemény fagy és a helyenként 20-30 cm mély hó is. Nem csoda, hogy a fáradtságtól, kialvatlanságtól és éhségtől elcsigázott katonák közül többen megőrültek vagy öngyilkosok lettek, a többség pedig szovjet fogságba esett, vagy a szovjet alakulatok végeztek velük, valóságos hajtóvadászatot rendezve.Budajenő egykori levente lőterén - ez ma sportpálya - a német 13. páncélos hadosztály elfogott katonáival megásatták sírgödrüket, aztán a partoldalról belelőtték őket. 13 tetemet találtak ott nemrég a sírfeltárás során, de valószínűleg fekszenek még német és magyar katonák a futballpálya más része alatt is. Korábban a Kápolnánál emeltek ki 20 tetemet.
A hadifoglyok közül, akiket mégsem végeztek ki nyomban, Sóskúton gyűjtötték össze. Később közülük ötezer a bajai táborból Vaskútra vezető „halálúton” vesztette életét. A menetben lemaradókat az őrök főbe lőtték, emléküket ma mindössze egy kereszt őrzi. A hadifoglyok közül a fegyveres SS-eket, a nagyrészt orosz és ukrán segédszolgálatosokat és a sebesülteket azonnal kivégezték.Az oroszok a sajátjaikkal voltak a legkegyetlenebbek, noha tudták, hogy volt idő, amikor az átállás volt a biztos halált jelentő német fogolytáborok kikerülésének egyetlen módja. Őket karddal szerették összeszabdalni, mielőtt agyonlőtték volna. Aki tehát a német egyenruhások közül nem németül válaszolt, azonnal megölték.

Az elhúzódó ostromot azzal magyarázták a felső vezetésnek, hogy nagy létszámú a védősereg. Ennek megfelelően sok hadifoglyot követeltek, így mindenkit összeszedtek, civil, öreg, nyomorék, csak a darabszámot nézték. Ennek a vörös hordának áll ma az emlékműve a budapesti Szabadság-téren, miközben a kitörés hőseire emlékezőknek az üldöztetés, elhallgattatás, és a zaklatás jut osztályrészül. Akárcsak a kommunizmus idején! A győztes szovjet hadsereg vezetői tíznapos szabad rablást engedélyeztek. Százezer számra erőszakolták meg a nőket, és vittek minden értéket. A Szovjet hadvezetés hetvenezer hadifogoly ejtését írta elő. De az ostrom során a nyolcvanezres védőseregből csak 20 000 fő katonát ejtettek fogságba, a többit megölték. Rettentő nehézségekkel kellett szembenézni a civil lakosság is, melynek vesztesége az ostrom alatt (fegyveres támadás, éhezés, üldöztetés miatt) és után (hadifogság és „málenkij robot”) elérte a 100 ezer főt. Budapest lakói közül 50 000, vagy annál is több civilt hajtottak el évekre hadifogságba. A város lakossága az ostrom elől elmenekülőket is beleszámítva az 1944. áprilisi 1,2 millióról 800 ezerre csökkent. Különösen nagy volt a veszteség a belső kerületekben: az I. kerület lakossága például a felére csökkent, ép ház alig maradt. A főváros házainak 73%-a maradt ép, a többi részben vagy egészben megsemmisült. Nagy károkat szenvedett a közműhálózat, a tömegközlekedés, a főváros hídjait pedig fölrobbantották a Pestről Budára visszavonuló németek.
A támadó szovjet csapatok vesztesége 400 000 halott és sebesült.

Katonasírok a Budai-hegységben

Otto Wöhler, a Dél-Hadseregcsoport főparancsnokának üzenete a kitörésben részt vevők felé:

"Német katonák! Magyar fegyvertársak! Abban a pillanatban, amikor hősi harcotok véget ér és katonasorsotok beteljesedik, köszönt benneteket még egyszer a hadsereg és a hon! Hálával és mély tisztelettel hajol meg Németország és Magyarország hős fiai előtt. Eskütökhöz híven az utolsó lélegzetig és a végső odaadásig kockáztattátok életeteket. Egyenlőtlen harc volt, amit többszörös túlerő ellen kellett vívnotok; s ez annál magasabbra emeli példamutató vitézségetek. Kötelességtudatotok és állhatatosságotok lehetővé tette a vezetésnek és a csapatoknak, hogy a nyugat-magyarországi arcvonalon harci intézkedéseket hajtson végre az ellenség ellen, amelyek meghiúsítják azt a tervét, hogy az egész hadszínteret összeomlassza, hogy Magyarországot lerohanja és Bécs alá vonuljon. Húsz szovjet hadosztályt, több nehézfegyver-seregtestet és megközelítőleg ezer repülőgépet vontatok magatokra és kötöttetek le. Eredményes védekezésetek jelentősen meggyengítette az ellenség harci erejét. Minden vöröskatona, akit leterítettetek, minden páncélos, amelyet megsemmisítettetek, minden repülő, amelyet lelőttetek, gyengítette az ellenséget, amely a német és a magyar nép megsemmisítésére özönlik előre. A történelem magasabbra fogja értékelni a kultúra- és néppusztító bolsevizmus elleni hajthatatlan ellenállásotokat annál a katonai sikernél is, amit minden idők egyik legnagyobb városharcában vívtatok ki, s idealizmusotokat, amellyel a keleti sztyeppe-özön elé álltatok. Budapest védőrsége mindig a kötelességteljesítés ragyogó példaképe marad az európai nemzetek közössége számára. Felrázó példátok elátkoz minden gyáva lemondást, emberi nagyságotok a jövő forrása, dicsőséges tetteitek az életet jelentik. Olyan szellemet tanúsítottatok, Budapest katonái, amely által Németország és Magyarország ismét új magasságokba emelkednek fel. Nagyon reméljük hogy egykor majd viszontlátjuk egymást egy nagy, szabad hazában. Tiétek segítő kezünk bajtársak, kik áttörtétek a Budapest körüli gyűrűt! Üdv és hűség a Führernek! Üdv Magyarország Nemzetvezetőjének!"


Videón itt:
Otto Wohler üzenete a kitörők felé

Német katonák Szomornál

További videók:
A kitörés

Hagyaték - Állva meghalni - Budapest ostroma

Világpanoráma - A kitörés
                  További képek, Budapest ostromáról:
 

               

Népbírósági perek a 2.világháború után

A magyar népbíróságokat 1945-ben hozták létre, azzal a céllal, hogy a győztesek ítéleteikkel felelősségre vonják a második világháború idején általuk háborús és népellenes bűnöknek minősített cselekmények valódi vagy vélt elkövetőit.

A háborús bűnösök felelősségre vonása elképesztő gyorsasággal vette kezdetét: még Budapest ostroma javában tartott, amikor az első népbírósági ítélkezésre sor került. 1945. február 3-án ítéltek halálra Pesten egy keleti fronti munkaszolgálatos egység három keretlegényét egynapos tárgyalás során. A Zeneakadémia kis-előadói terme zsúfolásig megtelt az 1945. február 3. napi ítélethirdetéskor. A népbíróság mindhárom vádlottat bűnösnek mondta ki az ellenük felhozott vádakban, és kötél általi halálra ítélte őket. Haynalt távollétében, hiszen Argentínába szökött, és ott is halt meg 1963-ban. Vas Zoltán, a BNB kommunista párti tagja az elítélteket – nyakukba akasztott kötéllel – egy teherautó platójára állítva, majd alóluk a gépkocsit kihajtatva akarta felakasztatni. Végül bitófa hiányában, rögtönzött megoldásként mégis a lámpavas mellett döntöttek.
A kegyelmi kérvények gyors elbírálását követően kettejükön az ítéletet már másnap végrehajtották: az Oktogon lámpavasaira húzták fel őket, a fronttól alig néhány kilométerre:Szivóst és Rotyitst február 4-én, dél körül vezették ki az Oktogonra, ahol ezres nagyságú tömeg gyűlt össze. Elsőnek Szivós Sándor került a lámpavasra, a zsineg azonban elszakadt. Össze kellett csomózni, és Szivóst visszasegíteni a helyére. A második kísérlet sikerült. Hóhér egyébként nem volt, ezért az elítélteket egy székre állították, azután pedig az egyik őr kirántotta alóluk azt. A végrehajtás után a teret megtöltő tömeg megéljenezte az újfajta igazságszolgáltatást, azután botokkal, ernyőkkel nekiesett a lámpavason himbálódzó hulláknak, és ütlegelni kezdte azokat. Azonban a németek a budai várból felfedezték a tömegcélpontot, és tarackokkal lőni kezdték a teret és környékét, így hamarosan csak a két hulla maradt az Oktogonon.
Esetükben nem is a bűnösség megállapítását érte kritika (az alájuk rendelt „muszosokat” ugyanis a halálba hajszolták), hanem magát az eljárást, ugyanis a népbíróságokról szóló kormányrendelet csak február 5-én lépett hatályba. A jaltai konferencia is csak február 9-én mondta ki, hogy a háborús bűnösök felett politikai fórum ítélkezzen, amilyen a pártdelegáltakból álló magyar népbíróság is volt. A majd’ harmincezer marasztaló ítéletet hozó népbíróságok ötéves története így kezdetét vette.
Rotyits József  és  Szívós  Sándor 124 rendbeli gyilkossággal vádolt keretlegényeket Vas Zoltán  kezdeményezésére   az   Oktogonon   1945.  február  4-én   nyilvánosan felakasztották:

Szívós Sándor kivégzése az Oktogonon:

                                               Rotyits József kivégzése az Oktogonon:

A Népbíróságok 1950-ig működtek, de a már látókörükbe került delikvensek figyelése, zaklatása és további elkövetők felkutatása azonban ezután is folytatódott, egészen az 1970-es évekig. Számos nagy politikai jelentőséggel bíró koncepciós pert is a népbíróságok bonyolítottak.

Archív felvétel a háborús bűnösök második szállítmányának hazahozataláról itt, a narrátor erős propagandaszöveggel magyarázza a felvételeket:
Háborús bűnösök hazahozatala

A Népbíróságoknak az alapelveik, tevékenységük jogi és eljárási háttere megkérdőjelezhetők voltak, az eljárások jogállaminak semmiképpen sem nevezhetők.
Sokszor olyan bírók hoztak ítéletet, akiknek nem volt megfelelő a végzettségük ehhez. Az ítélkezés hisztérikus légkörben folyt. Szálasi Ferenc egykori nemzetvezetőt még azelőtt kivégezték, hogy kegyelmi kérvényét megtárgyalták volna.Az ügyek jelentős része 1946-ra, túlnyomó része 1948-ra már lezárult.
1945 és 1949 között Soós Mihály kutatásai szerint 59 429 fő került a népbíróságok elé és 55 322 fő ügye le is zárult. A népbíróságok 26 997 főt elítéltek, 14 727 főt felmentettek, 12 644 fő ügye pedig más módon zárult.
A legfontosabb ügyekben eljáró Budapesti Népbíróság statisztikái szerint 1945-1946-ban 202 főt, 1947-ben 33-at ítéltek halálra. 1945 és 1947 közt 127 főt végeztek ki, 1948-ban 33-at.
Összesen: A 477 halálos ítéletből 189-et hajtottak végre. Életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek 167 főt (többségük a börtönben meghalt), kényszermunkára 2300 személyt, a többieket hosszabb-rövidebb ideig tartó szabadságvesztésre.


Cikkek a Szálasi-perről:
Szálasi a népbíróság előtt – az egyetlen kivégzett magyar államfő

Szálasi Ferenc kivégzése, 1946. március 12-én.

Kisvideó a kivégzések egy részéről itt:
Szálasiék kivégzése

A  nyilvános   kivégzések   sora,   melyek   a   kommunista   párt akaratából  „népünnepélyekké”   váltak,   még   néhány   évig   eltartott:   „Az új kommunista  közönség  szavalókórusokat alakított, melyek elnyújtva ordították a hóhér  felé: ,,lassan Bogár, lassan Bogár’’. Voltunk sokan, akik interveniáltunk az igazságügyminiszternél,  hogy  ezt  a  barbarizmust  szüntesse  meg.  (...) Mikor emiatt  nála  jártam,  Ries István igazságügyminiszter elutasította kérésemet. Ezt mondta: Kell  valami  elégtétel  a sokat szenvedett  zsidóknak.” emlékezett vissza Sulyok  Dezső  népügyész.

Cikk a Népbírósági perekről:
Az egész Horthy-rendszert ültették a vádlottak padjára


Archív felvétel a Zeneakadémia nagytermében zajló Bárdossy-perről
Bárdossy-per részlet
              

Bárdossy László kivégzése, 1946.január 10-én.

A Budapesti Népügyészség 1945 és 1946-os anyaga majdnem teljesen elpusztult. A későbbi évek anyagaiban olyan selejtezéseket végeztek, hogy néha csak az ügyiratborító maradt meg.

Imrédy Béla: 1946. február 28-án kivégzőosztag végzett vele sortűzzel a Markó utcai börtön udvarán.

   
Több kivégzett vezetőt azóta, 1989 után a Legfelsőbb Bíróság rehabilitált:
Jány Gusztáv: 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság – a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványára – Jányt az ellene emelt vádak alól jogilag felmentette.
Hóman Bálint: 2015-ben jogilag rehabilitálták
Szombathelyi Ferenc: A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1994. március 16-án bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezte az ellene hozott népbírósági ítéletet.

Jány Gusztáv a Népbírósági tárgyaláson és a kivégzésre érkezvén.
Háttérben, egyik katonája sír:

A Gede Tesvérek kiadásában megjelent könyv részletesen foglalkozik a témával.
Fiala Ferenc: Vádló bitófák
 

Emlékplakát a kivégzett vezetőkről:
                  

A "Pannon Front" 29.száma névlegesen sorolja a II.világháborút követően a halálra ítélt és kivégzett magyar vezetőket:

Az 1946-ban Budapesten kivégzett „háborús bűnösök” névsora

vitéz BAKY László, ny. csendőrőrnagy, a Sztójay-kormány belügyi államtitkára. Felakasztották 1946. III. 27-én 8,15-kor, azonosítási száma a rákoskeresztúri tömegsírban: 216

BÁRDOSSY László, 1941. IV. 3-tól 1942. III. 9-ig Magyarország miniszterelnöke, kivégezve golyó által 1946. I. 10-én 8 órakor, azonosítási száma a tömegsírban: 29

dr. BASCH Ferenc, 1938-tól 1944-ig a magyarországi Volksbund vezetője. Felakasztották 1946. IV. 26-án, 8.15-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 266

BEREGFFY Károly vezérezredes, a Szálasi-kormány honvédelmi minisztere, VK-főnök, felakasztották 1946. III. 12-én 15.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 178

dr. BUDINSZKY László, a Szálasi-kormány igazságügyminisztere, felakasztották 1946. III. 9-én 8.30-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 160

dr. CSIA Sándor, a Hungarista Állam kormányzó tanácsának tagja, felakasztották 1946. III. 19-én 9.45-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 186

v. ENDRE László dr., a Sztójay-kormány belügyi államtitkára, 1944. okt. 25-től a Hungarista Állam hadműveleti biztosa, felakasztották 1946. III. 29-én, 8.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 215

v. FERENCZY László, csendőralezredes, a Szálasi-kormány tárca nélküli minisztere, felakasztották 1946. május 31-én 16.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 338

GÁL Csaba, 1944. november 4-től a személyi ügyek kormánybiztosa, felakasztották 1946. VI. 25-én 8.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 372

dr. GERA József, a Szálasi-kormány tagja, felakasztották 1946. III. 12-én, 15.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 179

HINDY Iván, vezérezredes, a Budapesti I. Hadtest parancsnoka, a szovjet vörös horda elleni városvédelem vezetője. Felakasztották 1946. VIII. 29-én 15.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 464

HUBAY Kálmán, a Hungarista Mozgalom egyik megalapítója, parlamenti képviselő. Felakasztották 1946. VI. 22-én 9.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 367

IMRÉDY Béla, 1938. május 14. és 1939. február 26. között Magyarország miniszterelnöke. Kivégezték 1946. II. 28-án, 8 órakor, azonosítási száma a tömegsírban: 139

JAROSS Andor, a Sztójay-kormány belügyminisztere, kivégezve golyó által 1946. IV. 11-én 8.45-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 236

KASSAI (SCHALMAYER) Ferenc, radikális jobboldali ideológus, Szálasi kormányában tárca nélküli honvédelmi és propaganda miniszter. Felakasztották 1946. okt. 30-án 8.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 528

báró KEMÉNY Gábor dr., külügyminiszter Szálasi Ferenc kormányában. Felakasztották 1946. III. 19-én 8.30-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 285

KOLOSVÁRY-BORCSA Mihály publicista, 1944. október 31-től a sajtóügyek kormánybiztosa. Felakasztották 1946. XII. 6-án 9.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 591

OMELKA Ferenc, újságíró, a Számonkérő Szék vezetője, 1944. október 30-án a hungarista rabok kiszabadítója Vácott, felakasztották 1946. IX. 5- én 8,00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 468

gróf PÁLFFY Fidél, a Szálasi-kormány földművelésügyi minisztere. Felakasztották 1946. III. 2-án 8.30-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 154

RADÓ Endre, csendőrszázados, 1944. november 15. után a Nemzeti Számonkérés Szervezete katonai nyomozó alosztályának parancsnoka. Felakasztották 1946. VI. 18-án 16.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 363

RAJNISS Ferenc, újságíró, vallás- és közoktatásügyi miniszter a Szálasi-kormányban, felakasztották 1946. III. 12-én 9.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 175

REMÉNYI-SCHNELLER Lajos, 1938. március 9-től 1945. március 27-ig pénzügyminiszter, felakasztották 1946. augusztus 24-én 8.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 457

RUSZKAY Jenő, nyugállományú altábornagy, 1940-től Szálasi segítője, 1945. március 1-től a magyar fegyveres kötelékek felügyelője, felakasztották 1946. II. 22-én 8.15-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 366

SZÁLASI Ferenc, Magyarország Nemzetvezetője, a Hungarista Mozgalom megalapítója, 1946. március 12-ig Magyarország miniszterelnöke. Kivégezve kötél által 1946. III. 12-én 15.30-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 180

dr. SZÁSZ Lajos, 1944. augusztus 7-től 1945. március 27-ig kereskedelmi- és közlekedésügyi miniszter. Felakasztották 1946. VII. 24-én 8.00-kor, azonosítási száma: 458

SZÖLLŐSI Jenő, a jobboldali parlamenti képviselőkből és felsőházi tagokból alakult Nemzeti Szövetség tagja, hungarista vezető, miniszterelnök-helyettes a Szálasi-kormányban. Felakasztották 1946. III. 19-én 8.15-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 184

SZTÓJAY Döme, altábornagy, 1944. március 22-től 1944. augusztus 29-ig miniszterelnök, kivégezve kötél által 1946. VIII 24-én 8.00-kor, azonosítási száma a tömegsírban: 456

VAJNA Gábor, a Szálasi-kormány belügyminisztere, felakasztották 1946. III 12-én 14.45-kor,azonosítási száma: 176

v. JÁNY Gusztáv vezérezredes, a 2. Magyar Hadsereg parancsnoka, 1945-ben Nyugatra távozott, 1947-ben hazatért, kivégezve golyó által 1947. november 26-án, azonosítási száma a rákoskeresztúri tömegsírban: 1069

A rákoskeresztúri temető jelenlegi 298-as, 300-as, 301-es és 295-ös számú parcellája helyén található hatalmas méretű tömegsírban — ahol 2-3, egyes helyeken 4 rétegben kaparták el a kivégzetteket — a felsoroltakon kívül az alábbi hungarista mártírok földi maradványai találhatók:

ANDREIKOVICS Béla, felakasztották 1946. IX. 26-án, azonosítási száma: 578

BALOGH István, felakasztották 1946. IX. 18-án, azonosítási száma: 485

BALOGH Sándor, felakasztották 1946. XII. 20-án, azonosítási száma: 617

BARNA István, felakasztották 1946. V. 18-án, azonosítási száma 323

BEDŐ László, kivégezték golyó által 1946. IV. 12-én; azonosítási száma: 243

BECKER Emil, felakasztották 1946. VII. 6-án, a. száma: 399

BINDER László, felakasztották 1946. I. 7-én, azonosítási. száma: 244

BOKSAY István, kivégezve golyó által 1946. IV. 12-én, azonosítási száma: 244

BÓTA Imre, felakasztották 1946. VII. 4-én, azonosítási száma: 393

BOTKA Márton, felakasztották 1946. XI. 8-án, azonosítási száma: 557

CSISZÁR Gábor, felakasztották 1946. X. 14-én, azonosítási száma: 513

CSORDÁS János, felakasztották 1946. IX. 18-án, azonosítási száma: 483

DUGOVICS József, felakasztották 1946. II. 8-án, azonosítási száma: 98

DUNKEL Károly, felakasztották 1946. IX. 3-án, azonosítási száma: 467

ENCSEY Pál, felakasztották 1946. XI. 8-án, azonosítási száma: 555

FEHÉRHEGYI János, felakasztották 1946. IX. 12-én, azonosítási száma: 476

F.-né PÁL Mária, felakasztották 1946. III. 13-án, azonosítási száma: 183

HADNATOVSZKY Ferenc, golyó által 1946. II. 20-án, azonosítási száma: 130

HADON József, felakasztották 1946. V. 8-án, azonosítási száma: 296

HAIK József, felakasztották 1946. X. 14-én, azonosítási száma: 514

JÁKITY Károly, felakasztották 1946. III. 22-én, azonosítási száma: 198

JUHÁSZ István, felakasztották 1946. VIII. 24-én, azonosítási száma: 459

KACSMANN Baritz, felakasztották 1946. VII. 6-án, azonosítási száma: 397

KÉKKŐY Ferenc, kivégezve golyó által 1946. IV. 24-én, azonosítási száma: 264

KOLTAY László, felakasztották 1946. VII. 31-én, azonosítási száma: 436

dr. KONCZ József, felakasztották 1946. III. 9-én, azonosítási száma: 163

KOVÁCS Emil, kivégezve golyó által 1946. V. 2-án, azonosítási száma: 282

KOVÁCS Magdolna, felakasztották 1946. III. 23-án, azonosítási száma: 205

KRAUSZ KÉRI László, felakasztották 1946. III. 13-án, azonosítási száma: 181

LUKÁCS Ferenc, felakasztották 1946. XI. 8-án, azonosítási száma: 556

LUKÁCS József, felakasztották 1946. I. 2-án, azonosítási száma: 20

MALCSINER Gyula, felakasztották 1945. XII. 31-én, azonosítási száma: 19

MÁZLÓ Ferenc, felakasztották 1946. VI. 7-én, azonosítási száma: 355

MIKHÁZY István, felakasztották 1946. VI. 21-én, azonosítási száma: 365

MOLNÁR István, felakasztották 1946. I. 16-án, azonosítási száma: 51

MONOSTORI Sándor, felakasztották 1946. VII. 6-án, azonosítási száma: 400

NÉGYESSI József, felakasztották 1946. V. 8-án, azonosítási száma: 295

OLÁH János, felakasztották 1946. XI. 4-én, azonosítási száma: 540

ORENDY Norbert, felakasztották 1946. VI. 18-án, azonosítási száma: 364

OROSZ Sándor, felakasztották 1946. VII. 6-án, azonosítási száma: 398.

PÁL Gizella, felakasztották 1946. III. 13-án, azonosítási száma: 182

PETHŐ Elemér, felakasztották 1946. X. 31-én, azonosítási száma: 538

PETROVICS Ferenc, felakasztották 1946. IX. 18-án, azonosítási száma: 484

POLES István, felakasztották 1946. X. 14-én, azonosítási száma: 515

RIGÓ Mihály, kivégezve golyó által 1946. II. 20-án, azonosítási száma: 131

SCHRANK László, felakasztották 1946. III. 1-én, azonosítási száma: 155

SCHÜTZ József, felakasztották 1946. VII. 6-án, azonosítási száma: 401

SZ.-né SZABÓ Erzsébet, felakasztották 1946. III. 22-én, azonosítási száma: 199

T.-né DELY Piroska, felakasztották 1946. III. 23-án, azonosítási száma: 201

THÁL György, felakasztották 1946. X. 14-én, azonosítási száma: 516

TORMA György, felakasztották 1946. IX. 12-én, azonosítási száma: 472

TÓTH RUGGIERO Ödön, felakasztották 1946. V. 13-án, azonosítási száma: 317

VIDA János, kivégezve golyó által 1946. V. 6-án, azonosítási száma: 289

ZIGÓ Mihály, kiéheztetés, 1946. I. 23-án, azonosítási száma: 79

ZSIROS Mihály, felakasztották 1946. IX. 18-án, azonosítási száma: 486